Mattik Dóra:

Dinoszaurusz a nappaliban

Nagyon sokáig nem igazán tudtam megfogalmazni
magamnak, hogy milyen is volt ez az egész. Aztán
egyszer egy könyvben olvastam egy jó metaforát: egy dinoszaurusz ott ül a nappali közepén, és tilos tudomást venni a létezéséről. És tényleg: tökéletesen visszaadja az érzést. Ott az a behemót valami, egyáltalán nem illik oda, csattogtatja a fogait, kapkod a körmeivel. A gyerek legszívesebben sírna és menekülne, de megbénítja a tapasztalat, hogy a felnőttek úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne. Pontosan ilyen érzés egy alkoholista szülő mellett felnőni.
részlet a könyvből

Aki úgy gondolja, a gyerekek nem vesznek észre semmit a családi problémákból, ne olvassa el ezt a könyvet, mert szegényebb lesz egy tévhittel. Vagy mégis meg akarjuk érteni, mi történik azzal a lánnyal, akinek nagyon gyorsan meg kell tanulnia, hogy elsősorban saját magában bízzon?
Amennyire telik tőle, megtanulja, anélkül hogy tudna róla. Lesznek, akiknek nagyon is közeli lesz ez a „népmese”, úgy érzik majd, róluk szól. Még akkor is, ha a szereplők mások. A szenvedélybeteg szülők gyermekeinek érzései, veszteségei és megküzdési eszközei nagyon hasonlóak.

Szülőként nehéz úgy olvasni ezt a könyvet, hogy ne tegyük fel magunknak a kérdést: vajon hogy látnak bennünket a saját gyerekeink? Elég-e, ha kicsit megkönnyebbülve azt gondoljuk, hogy nálunk nem ilyen rossz a helyzet? Elég-e ahhoz, hogy jobbá tegyük?

Ha belekezdünk, nem tudjuk letenni, pedig sokszor nagyon-nagyon jó volna minél távolabb kerülni Dora érzéseitől, mindattól, amit nap mint nap megél. Családként és társadalomként is elfordítjuk a fejünket, kerüljük a tekintetüket. Úgy védjük magunkat a fájdalmas szembesüléstől, hogy cserben hagyjuk őket. „Amit otthonról hozok, az az, hogy én nem számítok.”

Pesti Ráhel grafikáival